Önismeret: egy fontos lépés a valódi közösség felé

Az Ariadné műhely képzési folyamatának első eleméről

“Legyünk képesek az együttérzésre olyan értelemben, hogy ami az ő véleménye, az az ő történetéből következik, és így tudjunk kapcsolódni egymáshoz. Ez abban segíthet, hogy egy közösségben ráérezzünk azokra a folyamatokra, amelyek a közösség dinamikáját határozzák meg.“ (Orosz Katalin, klinikai szakpszichológus, transzperszonális terapeuta, a Nyimi Öko Közösség egyik alapító tagja)

Közösségben élni jó. Az ember társas lény, egyik alapvető belső késztetésünk, hogy tartozzunk valahová, valakikhez. Ez valószínűleg még az ősidőkben égett belénk, hiszen a természet az ember számára nem mérte bőkezűen azokat a fizikai tulajdonságokat, amelyek szükségesek a védekezéshez, tehát a túlélés érdekében elengedhetetlen volt közösségben élni. Ma ennek nincs már nagy jelentősége (bár lehetséges egy olyan jövő, amelyben megint fontos lesz), viszont nekünk, embereknek, nemcsak fizikai, hanem lelki táplálékra is nagy szükségünk van, és ezt többnyire közösségekben kaphatjuk meg; mondjuk azt az érzést, hogy fontosak vagyunk, elfogadnak és szeretnek minket, hogy csak hirtelen néhányat említsek. Jó közösségben élni tehát, talán bátran mondhatom, egyfajta idillikus állapot. 

Közösséget alkotni nehéz. Jó közösséget meg még annál is inkább. Néha úgy tűnhet, hogy egyenesen lehetetlen. Az első akadályoknál, az első konfliktusoknál – amelyek szinte törvényszerűen jelentkeznek, ne is próbáljuk azzal áltatni magunkat, hogy elkerülhetjük -, tehát az első “negatív” tapasztalatoknál talán egyszerűbbnek tűnhet feladni a próbálkozást. Vagy elhitetni magunkkal, hogy jó, itt nem megy, na, de majd egy másikban. Aztán ott is felmerülnek – egyáltalán nem meglepő módon – szinte ugyanazok a problémák, konfliktusok. Elbizonytalanodunk. Talán nem is érdemes próbálkozni.

Vajon a mai, erősen individualista társadalomban élő ember képes egyáltalán igazi, működő közösséget alkotni? 

Igen, képes. Bár megmondom őszintén, erről ugyan nincs még konkrét tapasztalatom (az én kisközösségem még túl fiatal ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le), de látok biztató példákat. Emellett hiszek benne, és – bár főleg egyelőre elméletben – nagyjából ismerem az odavezető út fő buktatóit. Ebben pedig sokat segített például Vágvölgyi Gusztáv – Pabló Konfliktus hangoló című előadássorozata, amelynek első részében főként ezekről volt szó. 

Különbözőségünk, sérültségünk és az érzéseink

Pabló abból indult ki – most itt nagyon leegyszerűsítve -, hogy a fenntarthatatlan társadalom ad egy nagyon erős, belénk nevelt szocializációt, és mi többnyire azt hisszük, hogy ezzel majd jól tudunk kommunikálni, együttműködni, közösséget alkotni. De ez nem így van. Pontokba szedte, mik ezek a “kódok”, amelyeket belénk nevel ez a társadalom, most csak kettőt emelek ki közülük. 

Az egyik a különbözőségeink megértésének és elfogadásának hiánya. Nyilván nem nagy titkot leplezek most le azzal, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Más családból, más helyről, más környezetből származunk, sőt eleve “hozunk” magunkkal valamit, eleve egy adott genetikai háttérrel, személyiséggel, attitűddel születünk. És van ennek a különbözőségnek egy szerintem nagyon fontos része, de ezt inkább idézem Pablótól: 

“Mindannyian sérültek vagyunk, sok-sok sérülést összeszedünk. Ezek olyan lelki mintázatok, amelyek, ha belépünk egy közösségbe, meghatározzák, hogy hogyan viselkedünk.Még akkor is, ha nagyon jó családból, körülményekből jövünk, biztos, hogy találkozunk olyan helyzetekkel, amelyek később befolyásolják a magatartásunkat, reakcióinkat. Az ilyen típusú különbözőség megértésének a hiánya egy nagyon nagy probléma. Mert nem az a baj, hogy mindannyian sérültek vagyunk, hanem, hogy nem tudjuk elfogadni ezt. Ha már értenénk, az egy pici előrelépés lenne. Ha te például elmondod nekem egy személyes beszélgetésben, hogy mondjuk édesanyádtól van egy bizonyos kódod, akkor ezáltal nekem nő az elfogadásom az iránt, hogy te időnként így tudsz reagálni. Tehát a különbözőségeinket nagyon fontos lenne megérteni, elfogadni egy közösségben.”

Egy másik, amelyre szocializál ez a társadalom – mondja Pabló -, és amely nehezíti a közösségalkotást, az az, hogy ne beszéljünk az érzéseinkről, és ne adjunk a másiknak visszajelzést. Azt gondolom, mindenki tapasztalta már, mennyire nem megszokott, és nehezen elfogadott egy “hétköznapi” helyzetben, közösségben (leginkább például a munkahelyeken) érzésekről beszélgetni. “Hogy vagy?” “Köszönöm, jól, és te?” “Köszönöm, én is. “ Az esetek döntő többségében ezt halljuk, pedig szinte biztos, hogy ez valójában sokszor nem igaz. Időnként nem vagyunk jól. Illetve, pontosabban, érzünk mindenfélét. Na, de erről beszélni …? Önmagában már csak azért is nehéz, mert sokszor saját magunk sem vagyunk tisztában, valójában mit érzünk. Egyáltalán nem olyan könnyű tudatosnak lenni ebben. Pablónak erre is volt jó példája, a csoportdinamikai tréning, ahol a résztvevők éppen ezt gyakorolják, és közben elkezdenek rájönni, hogy mennyire nem könnyű kapcsolódni a saját érzéseikhez. Így valójában nem tudják, a másik hogyan hat rájuk. Kimondani meg aztán pláne képtelenek. Ez még amúgy akkor is nehéz, ha belül már tisztában vagyok azzal, milyen érzéseket vált ki belőlem a másik, mert hát hogyan is lehet ezt úgy kommunikálni, hogy azzal ne bántsam meg, ne értse félre? A szőnyeg alá söprés viszont nagyon nem jó út, ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is; nem, a másik pontosan érzi, “leveszi”, hogy nem stimmel valami, a kimondatlanság csak növeli a bizonytalanságot, szemben egy tiszta helyzettel, amellyel legalább lehet kezdeni valamit. 

Kapcsolatban az érzéseinkkel

Hogy jön ide az önismeret? 

Egy jó, valódi közösség létrehozásához tehát fontos, hogy megértsük, és elfogadjuk a különbözőségeinket, azzal együtt, hogy tudjuk, mindannyian sérüléseket hordozunk magunkban. És az is fontos, hogy tudjunk kapcsolódni a saját érzéseinkhez, és tudjunk kommunikálni is róluk – vagy legalábbis törekedjünk erre. 

És hogy miként lehet ezeket fejleszteni? Egyszerű: önismerettel. 

Az önismeret az, ami egy valódi közösség alkotásának egyik alapvető, kikerülhetetlen és talán legelső lépése. Ha kellő önismerettel rendelkezem (de amúgy ez nem egy véges út, inkább egy életen át tartó folyamat), akkor tudom, milyen sérüléseim vannak, és ezek miatt hogyan reagálok bizonyos helyzetekre. Emellett egyre jobban kapcsolatban vagyok az érzéseimmel, vagy legalábbis nagy részükkel, amelyeket megtanulok a többiek számára is érthetően kommunikálni. Így kisebb az esélye annak, hogy belebonyolódjak egy folyamatos megbántottak-megsértődöm ördögi körbe, vagy hogy plusz dimenziókat pakoljak egy adott konfliktusra.

Az önismerettel tehát a tudatosságomat, és így a másokhoz való kapcsolódás, és együttműködés képességét növelem, ez pedig az alapja annak, hogy nagyobb esélyem legyen a közösség többi tagjával együtt valódi közösségi minőséget létrehozni. 

Ez utóbbinak amúgy is a jó kommunikáció az alapja, vagy legalábbis az, hogy igyekszünk javítani a kommunikáción. Ezt pedig csak úgy tehetjük meg, ha önmagunkkal kapcsolatban vagyunk, és energiát teszünk a lelki fejlődésünkbe. Ez is az önismerethez vezet vissza. 

Az önismeret: elmerülés önmagunkban

Hadd mondjak erről egy apró, személyes példát. Tényleg apró, kívülről talán semmiségnek tűnik, de nekem nagyon meghatározó élmény volt annak a felismerésében, hogy mennyire fontos nemcsak tisztában lenni az érzéseimmel, hanem elég bátornak lenni ahhoz, hogy ezt ki is mondjam. 

Pont egy önismereti tréningen történt. A csoportban több közeli barátom is volt, én pedig éppen egy nehéz érzelmi helyzetben, egy válságban voltam, amelyben amúgy rengeteg támogatást kaptam tőlük. Épp ezért esett különösen rosszul, amikor egyik szünetben az derült ki a beszélgetésükből számomra, hogy aznap mindannyian egy házibuliba mennek egyikükhöz, amelyre engem nem hívtak meg. Természetesen mindenkinek joga van azt meghívni egy eseményre, akit akar, csakhogy én pont egy nagyon sérülékeny, önmagamat éppen kevésbé szerető, és sokszor súlyos magányt átélő állapotban voltam, így könnyű volt kiesnem az amúgy is nagyon gyenge érzelmi biztonságomból. Egy régi, gyerekkoromból eredő sérülésem miatt egyből azt gondoltam, hogy engem nem szeretnek, nem vagyok fontos. Nagyon könnyű lett volna elmerülni ebben az érzelmi mocsárban, önsajnálatban, aminek egyenes következménye lett volna, hogy elkezdek eltávolodni az amúgy közeli barátaimtól.

Úgy adódott azonban, hogy egy időre véletlenül egyedül maradtam a konyhában egyikükkel, akiben különösen megbíztam. Összeszedtem minden bátorságomat, és megpróbáltam felé kommunikálni ezt az egészet – ez már csak azért is nagyon nehéz volt, mert semmiképpen nem akartam azt kihozni ebből, hogy bárkinek kötelessége lenne engem meghívni, csak az érzéseimet akartam megosztani. De még voltaképp be sem fejeztem, amikor beleszólt: “Várj, várj! Figyi, mindössze arról van szó, hogy mi tavaly együtt voltunk egy fesztiválon, és akkor megbeszéltük, hogy minden évben ilyenkor összejövünk egy kicsit nosztalgiázni.” Fú, azt a megkönnyebbülést! Ja, hát ez így egészen más! Tisztára olyan volt, mintha egy kulcslyukon keresztül néznék be egy szobába, amelyből így csak egy kis szeletet látok, de azzal, hogy felismertem, mi történik bennem, kimondtam, és így választ kaptam, egyszerre kinyílt az ajtó, és láttam az egész szobát, a maga teljességében. Számomra nagyon fontos tanulság volt, hogy ha bátran ki merem mondani, mit érzek egy adott helyzetben, vagy egy adott személlyel kapcsolatban, akkor olyasmi is kiderülhet, ami eddig nem is szerepelt a világképemben, ez pedig rögtön más megvilágításba helyezi a képet, érthetővé és elfogadhatóvá válik a másik, illetve szituáció. És ez most nem azt jelenti, hogy mindez már könnyű számomra – nem, továbbra sem könnyű (fenéket, sokszor baromi nehéz) az érzéseimről beszélni úgy, hogy a másik számára az befogadható legyen, de legalább van egy tapasztalatom, hogy lehetséges, és megkönnyíthet kényes helyzeteket. 

Önismereti csoport az Ariadné műhelyben

Az önismeret nem csak önmagunk, és nem csak a közösségünk működése szempontjából fontos. Kiemelten az, ha vezetői, csomóponti funkciót töltünk be. Például azt az integrátori, Pabló kifejezésével élve “összeszerető” szerepet, amely elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a közösség hosszú távon életképes legyen, és ne essen szét az első nehézségeknél. 

Egy program külsős résztvevőkkel a Nyimi Öko Közösségben, 2019-ben

Az Ariadné műhely képzési folyamatának három, egymásra épülő elemének is első lépcsője egy kétnapos önismereti tréning lesz szeptember végén. A teljes képzés célja, hogy a közösségek aktív, csomóponti tagjait attitűd, ismeret és készség szinten támogassa abban, hogy a saját közösségükben betölthessék az integrátori, illetve a közösségi facilitátori szerepet. Az önismereti csoport résztvevői az alkalom alatt gyakorolják az egymáshoz való kapcsolódást, és a fókuszált figyelmet. A közös élmény alatt megérezhetik, hogy milyen biztonságos közeget nyújthat egy csoport, és megtanulhatják, hogy ezt a minőséget ők is megteremthetik a társaikkal együtt. A képzés a Nyimi Öko Közösségben lesz, így a résztvevők ízelítőt kaphatnak a Közösségben fontos értékekről, és a közösségben zajló beszélgetések hangulatáról, megismerkedhetnek néhány közösségi taggal, és a közösség működésének kereteivel. Olyan témákról is szó lesz, amelyek segítik a résztvevők visszaintegrálását a természetbe, saját testi-lelki működésük természeti valóságába. A csoportot Orosz Katalin, klinikai szakpszichológus, transzperszonális terapeuta, a nyimi Öko Közösség egyik alapító tagja vezeti. Zárszóként álljanak itt az ő gondolatai a képzésről: 

Orosz Katalin

“Olyan személyes képességek kibontakoztatását szeretnénk elindítani, amelyek abban segítenek, hogy össze tudjunk kapcsolódni élethelyzetekkel, másokkal, jobban tudjunk problémákat feltárni, megoldani. Vagyis a figyelmünket, a lelki jelenlétünket kell edzeni, és azt a készségünket, hogy be tudjunk fogadni valamit, meg tudjunk érteni, illetve mérlegelni, és csak ezután kezdjünk el arról töprengeni, hogy vajon ezzel egyet értünk, vagy nem. De legyünk képesek az együttérzésre olyan értelemben, hogy ami az ő véleménye, az az ő történetéből következik, és így tudjunk kapcsolódni egymáshoz. Ez abban segíthet, hogy egy közösségben ráérezzünk azokra a folyamatokra, amelyek a közösség dinamikáját határozzák meg. Egyre inkább látszik, hogy facilitátorként ezek nagyon fontosak és nélkülözhetetlenek, a feladatmegoldáshoz, az orientációhoz ezek egyaránt szükséges készségek.”