“Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – Egyedül nem, csak közösségben létezhet önismeret

“A csomóponti embereknek szüksége van az olyan készségekre, mint a figyelem, a jelenlét, az együttérzés, az elmélyülés, a saját gondolatok jó megfogalmazása. Ezek kellenek ahhoz, hogy tudja érzékelni a közösség működésének pozitív oldalait, hiányosságait, nehézségeit, és feszültségeit; ezért jókor, és megfelelő módszerekkel tudja megragadni a problémát. Én ezt úgy hívom, hogy ez a feminin energia.”
(Interjú Orosz Katalin klinikai szakpszichológussal, a Nyimi Öko Közösség egyik alapító tagjával az Ariadné műhely önismereti fókuszú tréningjéről)

Orosz Katalin

Mi az összefüggés az önismeret és a jó közösségi lét között?

Ez egy kétoldalú kapcsolat. Ha a közösség fele olyan tagokból áll, akiknek van egy viszonylag jó színvonalú önismerete, akkor az a közösség jól kezd működni. Illetve akkor is, ha van egy, vagy több segítő, illetve csomóponti ember, akinek megvan a megfelelő önismereti tudása. Enélkül egy spontán összeálló csoportban inkább azok a mindennapi életet szabályozó kommunikációs stratégiák zajlanak, amelyek többnyire a feszültség elhárítását célozzák, a problémákat nem nyílt és együttérző légkörben próbálják megoldani, hanem rejtett üzenetek formájában, és emiatt a feszültségek száma növekedni fog. A jól működő közösségekben a tagok általános önismereti szintje sokszor kevésbé tudatosan, facilitált vezetéssel akár tudatosan is kifejezetten javul. Nagyon fontos része az életünknek, hogy a csoportban kapunk visszajelzéseket egymástól, és nem mindegy, hogy milyen formában kapjuk ezeket: sértő módon, rejtetten, nem kimondva, csak célozgatva, arcfintorokkal, esetleg éppen túl-dicsőítéssel, túlzásokkal, csak a jót mondva, vagy pedig egy reális, őszinte, jól megfogalmazott módon tudunk kommunikálni egymással.

Ezek szerint az önismeret összefügg a jó, vagy legalábbis javuló kommunikációval, és a konfliktus kezelési technikával? 

Igen, de egy kiegészítést tennék: vannak emberek, akik csak úgy maguktól már “jól működnek”. Ők nagyon kevesen vannak, és alapvetően nem azért működnek jól, mert egy hosszabb önismereti munka, vagy pláne terápiás munka van mögöttük, hanem már az otthoni létből így jöttek ki. Vagyis elég bátrak, elég őszinték, tapintatosak, és tiszteletben tartanak másokat. Ennek kialakulásához egy nagyon jó másik közösségben való működés kellett, ez pedig a család. Azonban mostanában a családok túlnyomó része már nem közösségként működik, hanem csak csoportként, és sokkal több a kontroll elem benne, mint a bizalom.

Tehát akkor nagyon sok múlik azon, hogy hogyan nevelem a gyermekemet. Mit kell neki adnom, hogy legyen egy ilyen alap-önismerete? 

Először is, mielőtt megszületik a gyerek, két-három évet intenzíven töltök önismerettel, lehetőség szerint egy kicsit mélyebbre menve, mert a mindennapi élet önismerete nem azonos a párkapcsolat, és a család intenzitásának mélységével. Jó közösségben lehet lenni, de egy jól működő családot létrehozni, és jól nevelni a gyerekeket, az azért ennél sokkal nehezebb. Ehhez nem elég egy bizonyos fokú önismeret. Az szokott segíteni, hogy ha az elköteleződés teljes, a kapcsolat nehézségeiben is biztosan tudja a pár, hogy együtt szeretnének maradni, és mindent elkövetnek ezért. Ehhez nagyon sok tudatosság kell. Egy bizonyos iskolázottság is szükséges ahhoz, hogy az emberek szándékosan, tudatosan válasszák az önismereti munkát, vagy a párkapcsolat tudatos megmunkálását, de pusztán az érzelmi életünk működése nem korlátozódik arra, hogy milyen iskolai végzettségünk van. Nagyon magas iskolázottság, elképesztően súlyos traumatizációkkal párosulva döbbenetes helyzeteket hozhat létre. Arányaiban ugyanannyi értelmiségi ember küzd egymással a párkapcsolat zavaraiban, mint ahány a kevésbé iskolázottak közül. 

Nyilván az egy folyamat, hogy megfelelő önismeretre teszek szert, de mégis, mi annak a jele, hogy önismereti munkára van szükségem, vagy ellenkezőleg, honnan tudom, hogy én már megfelelő önismerettel rendelkezem? 

A boldogságnak a mércéjét tudom erre mondani: ha boldog vagyok, akkor elég jó önismerettel rendelkezem, mert jól működöm. Tehát hogyha tartósan boldog vagyok, ami azt jelenti, hogy bár vannak nehézségeim, de azokat képes vagyok előbb-utóbb megoldani, ezért tudok dolgozni, tanulni. Ellenben, ha állandóan boldogtalan vagyok, vagy túl sokszor, túl sok időt töltök boldogtalan állapotban, és ezt fel is hánytorgatom a külvilágnak, akkor nyilvánvalóan az önismeretnek még egy viszonylag alacsony szintjén járok. Mert sokszor a legelső, ami eszünkbe jut, amikor boldogtalanok vagyunk, hogy a másik a hibás benne, pedig ez nem így van.

A boldogságnak egyetlen forrása van: a saját kiegyensúlyozottságunk. Örömök persze vannak, de a boldogságot ettől megkülönböztetem. 

És ebbe belefér az, hogy néha bizonyos dolgok miatt szomorú vagyok, vagy csalódott? 

Igen, az érzelmi élet hullámzik a boldogság állapotában is. 

De akkor mi a boldogság? 

Hát ez jó kérdés. Ezt talán a kék madártól kellene megkérdezni. 

( A Kék madár meséjének lényege: a Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív. )

Egy példa: mondjuk nehéz helyzetben vagyok, és nyilvánvalóan látom, hogy felelős vagyok érte, de a kiutat még nem látom, és ezért nem nevezném most éppen boldognak magam, hanem inkább szomorú vagyok, tehát próbálok feldolgozni valamit, vagy kikeveredni ebből a számomra nehéz helyzetből. Mindez annak a jele, hogy még mélyebbre kell mennem az önismeretben, vagy ez egy természetes része a folyamatnak? 

Mindenképpen természetes része a folyamatnak, és az érzelmekről sok mindent kellene megtanulnunk, ami pillanatnyilag még nem hatja át eléggé a társadalmat. Az önismeretről már beszélünk, de az érzelmi működésünkről még viszonylag keveset. Ehhez nagyon melegen ajánlom az Agymanók című filmet, az akár többször megnézve, lehetőleg 6 és 10 év közötti gyerekekkel, sok mindenre választ ad az érzelmi életünkkel kapcsolatban. Sajnos a pszichológiai könyvek jó része, amelyek elméleti dolgokról szólnak, nem igazán tudják jól leírni az érzelmi működésünket. Viszont nagyon sok gyakorlati pszichológiai könyv van, ahol egy-egy témát nagyon jól feldolgoznak. Az önismeretnek jó forrása az, hogy olvasgatom ezeket, tanulom, mit hogy kéne csinálni, kipróbálom, de az érzelmek világa azért nehéz téma. Holott az érzelmekre szükségünk van, egész életünkben el kell, hogy kísérjen minket az érzelmi önkifejezés.

Ezt gondolom lehet fejleszteni, erre már mondtál is példákat. Igazából rengeteg lehetőség közül lehet választani, ha az ember fejleszteni akarja az önismeretét, vagy az érzelmeihez való kapcsolódását. Vannak jó és jobb módszerek, vagy meg kell találnom azt, amelyik a legjobban illik hozzám?

Különösen az elején nagyon fontos, hogy tudjak kapcsolódni ahhoz a könyvhöz, megértsem, hogy miről szól, tehát hogy az én szám íze szerint megírt legyen, az érzelmi problémáimra válaszolva, sok-sok példát bemutatva. Ajánlhatom ehhez Pál Feri atya könyveit, és a Nyitott Akadémia (Kulcslyuk kiadó) további könyveit. Ott jelent meg S. Nagy Zitával együtt írt könyvünk is a születésről (A sorsformáló 9+1 hónap). Az Ursus Libris kiadó könyvei között sok olyant találhatunk, mely részletesen bemutatja, hogyan működünk, milyen emberi, érzelmi környezetre van szükségünk ahhoz, hogy szeretve érezze magát a gyermekünk: az sajnos nem elég, ha a szülő a legjobbat akarja. Tanulnunk kell, hogyan figyeljünk egymásra. Ezeknek a könyveknek a szóhasználata nem túlzó, nem misztifikáló. Érzelmi működésünkről hiteles kutatások alapján tudósítanak, ezek segítségével nemcsak egy személyes példát ismerünk meg.

És milyen gyakorlati módszerek hasznosak? 

A legjobb a segítő beszélgetés, amelyet szakember vezet, akár mentálhigiénés tanácsadó, vagy családterapeuta, vagy más terápiás végzettségű, tehát nem kell, hogy feltétlenül pszichológus legyen. De mondok egy példát: a kineziológiát én nagyon jónak tartom a feszültségoldásra aktuálisan, és ott elhangzik egy pár mondat. De hogyha ezt a szintet túllépi az illető kineziológus, és elkezd pszichologizálni néhány könyv elolvasása, és a saját tapasztalatai alapján, abból zűrzavar keletkezhet. Ugyanez igaz  a családállítással kapcsolatban is. Ha azt egy félig-meddig laikus, felkészületlen ember tartja, abból  akár  bajok is származhatnak: félreértések, téves elképzelések. Ez nem azt jelenti, hogy ne menjünk ilyen helyekre, de óvatosan fogadjuk azt, amit javasol. 

Ne mondjuk meg, hogy mit csináljon a másik, de érdemes elmondani, mi segített nekünk. A baráti, vagy családi beszélgetések sokat segítenek, ha teret adunk különböző véleményeknek. Azt sem mondhatjuk meg egymásnak, hogy mit érez most a másik, vagy mit kellene éreznie: ezt nem tudjuk kitalálni. Inkább gyakoroljuk a segítő beszélgetést, amelynek a lényege az együtt érző meghallgatás. Ilyenkor a személy teljes figyelmét adja a másik embernek, és biztonságos teret hoz létre számára a változáshoz. Az erre felkészült segítő nem fogja kitalálni helyetted, hogy mit kell tenned, viszont segít abban, hogy képes legyél a saját ritmusodban fejlődni.

Az önismeretnek vannak szakaszai? Eljutok egy szintre, már látom, mit miért teszek, illetve hogyan élem meg a dolgokat, milyen mintáim vannak, de nem tudom még megváltoztatni, hanem ezek újra meg újra előjönnek, és csak azt veszem észre, hogy hopp, megint ebben a mintában vagyok. Ilyenkor újra el kell merülni az önismeretben? 

Nem, az már csak ismétlés lenne. Nagyon fontos, hogy nem elmerülni kell, folyton rágódni magamon, mindig csak magammal foglalkozni. Lehet, hogy már csak körben forgunk magunkban: egyedül nincs önismeret! Erről szólnak József Attila sorai, hogy “Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila: Nem én kiáltok). Ő ezt nem véletlenül írta, az akkori viszonyokhoz képest hosszú terápiában vett részt. Szerintem ez nagyon igaz.

A közösség azért is fontos, vagy egy csoport, ahol tudatosan vagyunk jelen, mert ott adnak visszajelzést. Ott van beszélgetés, történés, beszélgetünk, csinálunk közösen dolgokat, és ezekre kapok visszajelzéseket. Ezt magammal vihetem, és ez lesz az önismeret alapja, nem elég magamban gondolkodnom. 

Ezzel el is érkeztünk az önismereti fókuszú tréninghez, amelyet az Ariadné műhely keretén belül, szeptember 29-30-án tartasz a Nyimi Öko Közösségben. Milyenek a mai közösségek általában? 

A közösségek fejlődése során régen voltak az úgynevezett archaikus közösségek, amelyek a szociológusok szerint a 19. század közepére Magyarországon megszűntek, Nyugat-Európában pedig már a 16-17. századra megszűntek. Amire gyermekkorunkból emlékszünk, hogy a szomszéd néni a kezembe adta a rétestésztát, az kedves érzelmi gesztus,  de a közösség működése már jelentősen szétesett. Ma pedig a falvakban is az emberek sokszor megrántják a vállukat, sőt egymásra panaszkodnak, egymást fúrják, elmarasztalják, szidalmazzák, beárulják. Rosszul működő falusi közösségeket is sokat láttam már. Mindig van egy-egy kis csoport, ahol van kapcsolat, van kapcsolódás, de sajnos már ott tartunk, hogy ez tényleg csak egy vágyálom, hogy majd a faluban minden szép és jó lesz. Nagyon fontos megértenünk, hogy a közösséget mi, emberek alkotjuk, és mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyen közösséget alkotunk. A bizalom légköre a testi-lelki valóságunkat gyógyítja, a magas stressz jelenléte pedig pusztítja. 

Magas stressz pl., ha kinézek az ablakon, látom, hogy jön a Józsi bácsi, feltételezem róla, hogy biztos meg akarja figyelni, hogy a szomszédban mit csinál a unokaöccse, és biztos majd baj lesz belőle, és úgy is lesz bizonyára, mert milyen hülye az unokaöccse – na, ezt úgy hívjuk, hogy ellenségesség érzése. Semmi köze nincs a valósághoz, csak magamban feltételezek dolgokat. Egy másik ilyen fajta magatartás, hogy rettegek, nem csinálok semmit, csak elbújok, nehogy valaki észrevegye, hogy a világon vagyok, mint a Csucsundra pézsmapatkány a Dzsungel könyvében, osonok a fal mellett, a sötétben – ez az állandó szorongó, aki attól fél, hogy őt megfigyelik, később majd bántani fogják, és elítélik. Aztán vannak a nagyhangú emberek, akik ledorongolnak mindenkit, és így megadják az alaphangot a megfélemlítéshez. 

Még nagyon sok ilyen rosszul működő sémát fel lehetne sorolni, de ami fontos, hogy ezek mind magas stresszben élő emberek. Annál, aki például nagy hangon kiabál, feltételezhető az esetek túlnyomó részében, hogy ha egyszer valaki kedvesen ránéz, megsimogatja az arcát, akkor kártyavárként összeomlik és zokogni kezd, hogy Úristen, tíz éve nem nyúlt senki hozzám. Ezeket a sémákat mind a magas stressz jellemzi. A bizalom légkörét pedig úgy lehet kialakítani, hogy az ember gyakorolja. Gyakorolja azt, hogy ellazítja magát, gyakorolja azt, hogy kedvesen beszél és őszinte dolgokat mond. Tisztelettel a többiek iránt, de őszintén. És ezt nem adják ingyen, ehhez nagyon komoly önismeret, önmérséklet és lelkierő kell. Ezeket a készségeket legjobban egy közösségben tudjuk kifejleszteni. Bizony hasznos előtte néhány év terápia.

Közösségi ebéd a Nyimi Öko Közösség negyedéves találkozóján

Tehát az lenne a jó, ha a két nap végére a résztvevők legalább részben eljutnának ide? 

Á, nehogy ezt hidd, ez sajnos nem megy két nap alatt, ehhez évek kellenek. Két nap alatt talán meg lehet érteni azt, hogy hol vagyok stresszes, és hogy mi az az út, amin el tudok indulni, hogy ezt a túl magas feszültséget egy kicsit csökkentsem. Mármint a saját stressz-reakciómat, nem a stresszt magát, mert az nem fog csökkenni, az mindig annyi, amennyi a világban van. Én tulajdonképpen inkább abban szeretnék segíteni, hogy kialakuljanak bizonyos készségek. Az önismeret abból áll, hogy felismerem, hogy mire van szükségem, például fegyelmezettebb beszédre, vagy egy kicsit több tudatosságra az érzelmeim területén. Hogy tudjak egyáltalán figyelni arra, amit a többiek mondanak, és ne sodorjon el akár 2 percenként a saját fantáziám, a félelmeim, a múltból eredő rossz tapasztalataim. Így, ebben a biztonságos térben azt remélem, hogy segítek ezeknek a készségeknek a kialakításában. Megérteni, hogy mit lehet ezáltal elérni, miért fontos, hogy kialakítsuk ezeket. Mindezeket célozzák majd azok a gyakorlatok, amelyeket csinálunk, és ebben a természet is a segítségünkre lesz: a gyakorlatok egy része a természetben zajlik majd.

És az is segíthet majd ebben, hogy kicsit látjuk, hogyan működik a Nyimi Öko Közösség? 

Azt kevéssé fogjátok látni, mert az nem látszik ilyen könnyen. A működésünknek viszonylag kevés látható nyoma van: itt talán annyit fogtok látni, hogy mindenki kedvesen és értelmesen áll a dolgokhoz hozzá. Arról, hogy mi mit csinálunk, megkérdezhettek majd minket, és akkor mesélünk. De a sok-sok közös döntés, az évek óta tartó közös munka, és a konfliktusok tudatos megoldása, a sokféle döntéshozatal kimunkálása mentén vált a mi közösségünk azzá, amilyen most. Amit az előbb az önismeretről elmondtam, azt mi tíz éve csináljuk, első pillanattól kezdve már így alapítottuk a közösséget, ezekkel a módszerekkel. 

Azért kell ezeket a készségeket fejleszteni, mert ezekből hiányt szenved a modern társadalom, és a csomóponti embereknek pontosan ezekre a készségekre van szüksége: a figyelemre, a jelenlétre, az együttérzésre, az elmélyülésre, saját gondolataink minél érthetőbb megfogalmazására.

Ezek kellenek ahhoz, hogy a személy tudja érzékelni a közösség működésének a pozitív oldalát és hiányosságait, nehézségeit, vagy a feszültségét egyaránt. Ezért jókor, megfelelő módszerekkel tudja megragadni a problémák megoldását is. Ugyanakkor tud kezdeményezni ünnepi eseményeket, pozitív, örömteli találkozókat is. Ehhez kell a feminin energia, ami nemcsak nők sajátja, férfiak is tudják alkalmazni. A maszkulin energia vezetni és szervezni tud jól, okosan megfogalmaz, megmondja a dolgokat, de az érzelmi működésre kevesebb a készség. Az érzékelés, a figyelem és a kapcsolódás, vagy az együttérzés a feminin energia területe – a mi társadalmunkban ebből van kevés, ezt kell tanulnunk, gyakorolnunk.