“A cél az, hogy a résztvevők felismerjék ezt az attitűdöt, és megértsék, miért fontos ez egy közösségben, és hogy nekik, mint leendő közösségi facilitátoroknak, integrátoroknak, összeszerető embereknek, ezt nagyon tudniuk kell.”
(Interjú Szép Évával, szervezetfejlesztő trénerrel, a Közösségi Vállalkozás egyik alapítójával az Ariadné műhely asszertív kommunikáció tréningjéről)
Mi a lényege az asszertív kommunikációnak?
Az asszertivitás önérvényesítést jelent, de úgy, hogy ezzel együtt figyelembe veszed, meghallgatod a másik fél érdekét is. Ez egy viselkedési mód, egy attitűd, amely az aktív kommunikációban nyilvánul meg, ezért nevezzük asszertív kommunikációnak, és nem asszertív magatartásnak.
Ezt általában felnőttként kell megtanulnunk, vagy elsajátítható már gyerekkorban, ha a szülők ezt a mintát közvetítik? Tehát van, aki “profi” ebben, mert így nő fel?
Az az érdekes, hogy a gyerekek nagyjából 3 éves korukig így kommunikálnak. De mivel a felnőttek általában másképp, így ők is leszoknak róla, ezért felnőttként ezt újra kell tanulni. A tréning során arra helyezzük majd a hangsúlyt, hogy megismerjük, miért jó ez nekünk, és a másik félnek. Ha ezt felismertük, akkor nagyobb lesz a hajlandóságunk arra, hogy lehetőleg így kommunikáljunk. Ez olyan, mint amikor azt halljuk például, hogy jó, ha az ember mindennap kocog, de csak akkor születik meg bennünk a vágy, hogy mi is ezt tegyük, ha ezt egy számunkra kompetens személy teszi. Vagy ha például nem érezzük jól magunkat a kapcsolatunkban, és erre valaki azt mondja, hogy “figyelj, te folyamatosan alárendeled magad, de ha nem tennéd, akkor más lenne a kapcsolatod is”, mi pedig hallgatunk rá, mert számít a véleménye, akkor hajlandóak vagyunk változtatni is. Ha pedig eljutunk a felismerésig, akkor jön a tanulási időszak. De csak akkor lesz jó eredménye a változtatásnak, ha megfelelően tudjuk használni a tanultakat. Ez az asszertivitásra is igaz: vannak meghatározott formák, amelyeket ismerni kell, be kell tartani, és csak akkor fog jól működni.
Tudnál erre konkrét példát mondani?
A lényeg az, hogy mindig én-üzenetet használunk, tehát arról szól, én mit láttam, én mit érzek, ez rám hogyan hat, míg a hagyományos kommunikációban te-üzenetek vannak, tehát arról beszélek, te milyen vagy, rólad mondok véleményt. Tipikus példák azok a mondatok, amelyekben olyanok szerepelnek, mint hogy “veled nem lehet…”, “mert te mindig ..”, vagy “te sosem …”, és így tovább. Míg az asszertív kommunikáció valahogy úgy néz ki, hogy “most éppen mondtam neked valamit, de nem kaptam figyelmet, ez engem nagyon bánt, mert ettől azt gondolom, hogy nem fontos neked, amit mondok, vagy én nem vagyok neked fontos, és attól félek, hogy egyre inkább eltávolodunk egymástól, és a kapcsolatunk előbb utóbb megszakad. Ezért azt kérem, hogy amikor mondok neked valamit, akkor ennek szentelj figyelmet.” Általában ezen mindenki meglepődik, mert nem hagyományos kommunikáció. És itt kezdődhet egy párbeszéd, mert a másik erre azt mondhatja, hogy “Értem, viszont akkor én azt kérem tőled, hogy amikor valami fontosat szeretnél közölni, akkor jelezd előre, hogy tudjak rád figyelni.” Tehát mindketten el tudták mondani, hogy mit szeretnének, és így ennek nem az az üzenete, hogy bármikor, ha akarok a másiknak mondani valamit, akkor elvárom, hogy legyen ott a figyelme, hanem az ő szükségletét is fontosnak tartom, és azt is, hogy ezt nem tudja bármikor megtenni.
Így kialakul az önérvényesítő párbeszéd, amelyben mindkét fél tudja érvényesíteni az érdekeit, és ennek az lehet az eredménye, hogy jól tudnak megegyezni valamiben.
Visszatérve a gyerekkora: ha a szülők nem asszertívan kommunikálnak, akkor a gyerek tulajdonképpen kétféle “torzítást” tanulhat meg? Vagy azt, hogy túlságosan alárendelődő lesz, vagy azt, hogy mindenkit “lesöpör”, mert csak a saját érdekeit nézi?
Ez már kicsit a pszichológia területe is. A gyerekek azt a mintát tanulják meg, ahogyan a szüleik kommunikálnak. A gyerekek leveszik, ha nem őszinte a kommunikáció, először csak ösztön szinten, később konkrétan is látják. Észreveszik, hogyan beszélnek velük, hogy egyáltalán meghallják-e a szülők, amit akarnak. Az asszertív viselkedés például úgy nyilvánul meg, hogy bár értem, hogy a gyerek még játszani szeretne, de ez nem azt jelenti, hogy addig játszik, ameddig akar. Viszont biztosítom arról, hogy meghallottam, mit szeretne. Nem hatalmi pozícióból szólítom fel, hogy most már hagyja abba a játékot, “mert én azt mondtam”, hanem elmagyarázom, hogy a játék után most valami más következik. Fontos mindig hozzátenni, hogy milyen következménye van annak, ha valamit úgy csinál, ami nekem nem jó. A gyerekek ezt nagyon megértik, mert ezek természetes következmények. Mondjuk ha arra kérem, hogy pakolja el a játékait, de ő nem akarja, akkor ennek számos természetes következménye lehet. Például: “jó, de akkor nekem kell elpakolnom, és ezért nem tudok ott ülni melletted és beszélgetni, miközben fürdesz, ahogy szoktunk. De ha elpakolod, vagy segítesz elpakolni, akkor tudok.” Ez nem fenyegetés, hanem természetes következmény, és ezt a gyerekek nagyon jól megértik.
Ehhez, gondolom, az érzelmi őszinteség is hozzátartozik, tehát ha mondjuk szomorú vagyok, akkor nem tagadom le előtte, hiszen úgyis észreveszi …
Pontosan. Nagyon sok problémája van a felnőtteknek abból, hogy visszaszorítják az érzelmeiket, ez főleg a fiúknál fordul elő sokszor. Gyakran nem is tudjuk kifejezni, pontosan mit érzünk, mert nem tanultuk meg. Például az örömnek is nagyon sokféle színe van, amelyre számos kifejezésünk van, de ezeket nem használjuk, ezért nem is tudunk megjelölést adni nekik. De a rossz érzéseknél is nagyon fontos lenne, hogy ne csak azt mondjuk, “rosszul esik”, hanem konkretizáljuk, hogy bánatos vagyok, dühös vagyok, felkavar, és így tovább. A tréningen is fogjuk gyakorolni a mély érzésekhez való kapcsolódást.
Ez egy kétnapos tréning, ezalatt nyilván nem lehet teljesen elsajátítani az asszertív kommunikációt. Mégis mennyi idő kell hozzá, amíg rutinná válik?
Erre nem tudok pontosan válaszolni, mert ez nagyon egyéni kérdés. Van, aki eleve rendelkezik egy jó hozzáállással. Például akinek kisgyereke van, és a nevelés kapcsán odafigyel erre, sokszor így kommunikál vele, mert van türelme hozzá. Aki pont egy erre érzékenyebb időszakban kap egy impulzust, és felismeri, mi az asszertív kommunikáció, tudatosan elkezdi tanulni az elemeit, majd alkalmazza, az sokkal hamarabb megtanulja. Aki viszont eleve nagyon agresszíven, vagy passzívan kommunikál, illetve ilyen a habitusa, annak nyilván nehezebb. A tréningen ezért ezt nem is készség szinten tanítjuk meg. A cél inkább az, hogy a résztvevők megtudják, mi az alapja, felismerjék ezt az attitűdöt, megértsék, miért jó, és főleg azt szeretnénk átadni, hogy miért fontos ez közösségben.
Nekik, mint leendő közösségi facilitátoroknak, integrátoroknak, összeszerető embereknek, attitűd szinten ezt nagyon tudniuk kell.
Persze, ezt tovább lehet gyakorolni, akár tréningeken, könyvekből, vagy online tartalmakból is. Minél többet használjuk, annál jobban fog menni.
Az asszertivitás tréning a második lépcsője a képzési folyamatnak, az első az önismereti tréning volt. Tehát először kell egy önismereti alap?
Az önismeret mindennek az alapja. Ahhoz hogy az asszertív kommunikációt jobban értsük, kellett az önismereti tréning, és hogy az itt elhangzottakat be is tudjuk fogadni. Ott megtapasztaltuk, hogyan kapcsolódjunk magunkhoz, az érzéseinkhez, és ha ezt gyakoroljuk, könnyebben tudunk odafigyelni a másikra is, és akár csak a jelzéseiből is észrevehetjük, mi a szükséglete. Mert olyan is előfordul, hogy én már tudom közvetíteni az érdekeimet, de a másik még nem, viszont ha tényleg tudok rá figyelni, akkor segíteni tudom ebben.
Miért fontos egy közösségi facilitátornak, hogy tudjon asszertíven kommunikálni?
A közösségekben a konfliktusok teljesen természetes jelenségek, és akár erőforrások is lehetnek, de csak akkor, hogyha megfelelően tudjuk azokat kezelni. A konfliktusok megfelelő kezeléséhez pedig szükséges az asszertivitás, hiszen többnyire abból adódnak, hogy úgy gondoljuk, különböző a véleményünk, az értékünk, érdekünk. Ha viszont oda tudunk egymásra figyelni, és meg tudjuk hallgatni egymást, ha jól tudom közvetíteni azt, hogy én mit szeretnék, ez nekem miért fontos, és a másik mindezt valóban meg tudja hallani, akkor egyre mélyebb lesz a kommunikációnk, ez pedig kölcsönösen oda-vissza hat. Valójában így kellene működni egy közösségben, és ezt a közösségi facilitátor tudja elősegíteni, ez az ő feladata. Idővel eljuthat egy közösség oda, hogy már nem kell közösségi facilitátor, mert ezek a dolgok már mindenkinek mennek. De ez hosszú idő, és talán már nem a “varjak nemzedékében” történik majd meg, hanem inkább a “sólymokéban”. A konfliktusok megbeszélése, feloldása idővel már jól mehet egy közösségben, de amíg ez nincs így, addig fontos, hogy a közösségi facilitátor hamar észrevegye, ha két ember között kialakul egy konfliktus, és fel tudja azt oldani. Tehát egyfajta közvetítői szerepet is játszik. És persze bármikor, ha neki van problémája vagy konfliktusa, akkor ő maga, mintegy mintaként, tudjon asszertívan viselkedni, kommunikálni, ezzel pedig mintát adni arra, hogy meg lehet beszélni a problémákat, tisztázni lehet azokat. Így ezekből a szituációkból úgy lehet kijönni, hogy közben megtapasztaljuk a konfliktuskezelés legjobb módját, vagyis azt, hogy nem valakit legyőzünk, hanem közösen oldjuk meg a problémát. Mindenki bedobja a saját álláspontját, véleményét, igényét, szándékát, és ezekből születhet egy olyan megoldás, ami bár teljesen más, mint amit külön szerettünk volna, mégis elégedettek leszünk.
A tréningen tehát nem arra fogjuk helyezni a hangsúlyt, hogy begyakoroljuk az asszertív kommunikációt, hanem bemutatjuk, milyen az asszertív, önérvényesítő viselkedés, valamint a konfliktuskezelési stratégiákra is ránézünk. És az érzelmekkel is dolgozunk egy kicsit, mert nagyon fontos beazonosítani azokat, és ez általában nehezen megy.
